2015. június 27., szombat

Szaturnusz újra a Skorpióban, Mars belépett a Rákba

Én balga, már azt hittem, mindent meg tudok oldani - akár fizikai, akár lelki síkon. Tévedtem! Belementem egy olyan "kapcsolatba", ami ugyan plátói szinten maradt, de mégis engedtem, hogy elveim ellenére elragadjanak az érzelmek és hagytam, hogy a rózsaszín köd beborítson. Az elveink, ha számunkra eddig beváltak, korlátoznak ugyan bennünket, de meg is védenek a fölösleges energia pazarlástól és a szükségtelen fájdalmaktól. Ezzel a dologgal kapcsolatos elveim, melyeket nem vettem figyelembe: - Csak nálam idősebb férfi jöhet szóba, mint lehetséges partner. - Nem keverem a kapcsolati rendszereket, vagyis, ha valaki munkahelyi kapcsolatként lépett be az életembe, akkor ez megmarad ezen a szinten életünk végéig. De... olyan jó volt várni, hogy jön ... és jött ... minden egyes alkalommal, amikor a műszakbeosztásunk egybeesett. Ez az örömteli várakozás sok nehézségen, fizikai fájdalmon átsegített, ami a munkám velejárója. Röpke találkozásaink alatt szinte izzott a levegő körülöttünk. Aztán bejött számára élete nagy lehetősége, amit nem hagyhat ki az ember csak úgy, és leszámolt. Az utolsó munkanapján is jött és megjegyezte, hogy most már nem egy helyen fogunk dolgozni, esetleg változtathatnék a kőkemény elveimen. Én nemet mondtam, de elkövettem azt a hibát, hogy adtam neki egy névjegykártyát a telefonommal és e-mail címemmel. Döbbenten látta a kártyán, hogy "asztrológus terapeuta" és kisfiúsan félszeg mosollyal megkérdezte: "Akkor Te látod, hogy mennyire odavagyok érted?" Ez kijózanított némiképp és kicsit határozottabban mondtam, hogy az elveimen nem változtatok és sok sikert kívánok neki az életben. A névjegykártyán szereplő elérhetőségeket pedig csak akkor használja, ha valami nagy baj éri, amit nem tud megoldani. Aztán következő nap, mivel szabadnapos voltam, elintéztem néhány határidős fizetnivalót, bevásároltam némi főznivalót, de aznap csak pihentem és csináltam egy NLP-s "Elválasztó gyakorlatot". Éreztem ugyan, hogy érzelmileg túlságosan is érintett vagyok, jobb lenne kísérővel megcsinálni a kezelést, de nem hívtam fel a reikis barátnőmet, hogy jöjjön és segítsen. Dőre módon azt hittem, mindent meg tudok oldani egyedül. A kezelésbe a végén bele is aludtam, ami figyelmeztető jel lett volna, ha nem vagyok oly elbizakodott. Másnap megfőztem a spenótot, amit nagyon szeretek. Itt is jött egy "jel" - az első tojás, amit beleütöttem volna, záp volt. Idejét sem tudom, hány évtizeddel ezelőtt találkoztam utoljára romlott tojással. Még jó, hogy bevett gyakorlatom, hogy mindig egy kistányérba ütöm a tojást először, csak utána öntöm az ételbe. Ennek azért van jelentősége, mert pár nappal később igencsak komoly problémát okozott a spenót. 3 nap múlva (vagyis tegnap), a második munkanapom reggelén, amikor hazajöttem melóból megettem a maradék spenótot - pedig eszembe jutott, hogy nem kéne, inkább dobjam ki, hisz valószínűleg beindultak már benne olyan folyamatok, mik nem tesznek jót a gyomromnak. De nem! Úgy döntöttem, megeszem. Délben óriási hascsikarásra ébredtem, rohanás a WC-re, majd félóránként ez ismétlődött. Ugyan megpróbáltam elkészülni a munkába indulásra, de végül be kellett látnom, hogy ez nem fog menni. Küldtem egy SMS-t a főnökömnek, hogy nem tudok menni ma dolgozni - és persze borzasztóan szégyelltem magam, hisz mindig arról papolok mindenkinek, hogy igyekezzen lelki úton megoldani a problémáit, hogy ne terelődhessen testi szintre, és akkor jön ez a hasmenés, ami megmutatja, hogy én sem tudok mindent megoldani lelki szinten. Mindenesetre az "Elválasztó gyakorlatot" megismételtem, egy komolyabb rákészüléssel - valószínűleg nagyobb sikerrel. Bár ma hajnalban még volt némi gondom, de azóta nem gyötört a hasmenés, és remélem, hogy a mai túl-műszakot képes leszek teljesíteni, hogy azért akkora pénzveszteség ne érjen. A tanulságot levontam: Bármilyen kemény elvek szerint is élem az életem, ezek rám vannak szabva és jobban járok, ha betartom, még akkor is, ha ezzel fájdalmas helyzeteket kell megélnem. Gondolom, ennek a hasmenésnek lesz némi "utóélete" - nem csak pénzügyileg, hanem kényszerű magyarázkodásokban is - de legalább megértettem, és vállalom, hogy emberből vagyok és hibázhatok, hisz így vagyok "teljes".

2015. április 21., kedd

Eutanázia

Már napok óta foglalkoztat ez a kérdés, de eddig nem állt össze - talán most meg tudom fogalmazni. Asztrológusoknak esetleg érdekes lehet: 2015.04.18.04:00 Esztergom az időpont, amikor bevillant. Épp készülődtem dolgozni, vagyis nem igazán "helyes" indítása egy munkanapnak, de annyira feszült bennem a téma, hogy még munka közben is sokszor eszembe jutott. Az indító gondolat apukám halála volt, majd szinte azonnal beugrott Jack London: Északi Odüsszeia című kötete, melyben van egy novella, ami arról szól, hogy régen, a hideg téli világban, ha a legidősebb családtag már nem tudott "hasznos" tagja lenni a közösségnek, akkor csináltak neki egy "búcsú vacsorát", majd valamicske élelemmel felszerelkezve elindult utolsó útjára, melynek végén vagy a fagy vagy a farkasok "teljesítették" be a Sorsot. A novellában a farkasok voltak a "végrehajtók", ami igencsak a fájdalmasabbik "megoldás". Ezután ugrott be az eutanázia. Miért is nem engedélyezik Magyarországon? Apukám rákos volt. Az erőteljes, mindenre képes férfi-ember kb. 20 kg-ra lefogyott, de a feje, a gondolatai tiszták voltak. Hihetetlen fájdalmakkal küszködött, vágyta a halált, de a teste még ragaszkodott az élethez. Az utolsó időben minden nap legalább 1 órát beszélgettünk, rendbe hoztuk a "nagy" kérdéseket, melyek feszültek közöttünk. Egyik nap azzal fogadott, hogy segítsek neki meghalni, mert már nem bírja a fájdalmakat elviselni (óránként vehetett be egy tablettát, de volt, hogy nem bírta ki az egy óra leteltét és hamarabb kikönyörögte anyukámtól.Persze az orvos csak annyit írhatott fel, ami az adott időre elég volt és csak akkor, amikor már néhány tabletta volt, így, ha hamarabb vette be, akkor későbbre nem maradt.). Ebbe a mondatba szinte belehaltam. Pár másodperc múlva azt válaszoltam neki, hogy nagyon szeretem, és szenvedek attól, hogy őt szenvedni látom, de ekkora felelősséget, ekkora terhet nem vállalhatok még érte sem, hisz van akkora teher a vállamon, melynek cipelése nagyon nehéz, ehhez még vállalni nem tudok. Ez a találkozó rövid lett. Másnap apukám bocsánatot kért, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jutott. Pár nap múlva meghalt, arcán ellazulás, a megnyugvás boldog érzésének mosolyával lépte át a "küszöböt". Én csak később értem oda, anyukám és húgom voltak ott, amikor lelke végre kiszabadult a testéből. Hányan lehetnek hazánkban olyanok, akiknek ezt kellett megélniük egy szeretett lénnyel kapcsolatban, hogy nemet kellett mondaniuk neki, amikor már másra nem vágyott, mint e földi lét elhagyására? Mennyivel könnyebb és humánusabb lenne, ha megadnák hivatalosan a lehetőséget az elviselhetetlen fájdalommal küzdő haldoklóknak, hogy véget vessenek - fájdalommentesen - az életüknek? Ha lenne népszavazás és igennel voksolnék az eutanáziára.

2012. október 31., szerda

A Halál

Én tisztelem a Halált, hisz életem meghatározó része – és nem csak a saját életemé, hanem azé is, aki belép az én életembe és egy ideig kísér az utamon. Mindannyiunk élete szakaszokra van osztva. Születés, vagy épp újjászületés, fejlődés, halál, elengedés. Aki ezt nem képes megtanulni és elfogadni, az nagyon sokáig agonizál, ezzel megnehezítve a saját „feladatának” végrehajtását, a saját „tanulását”. Természetesen én sem vagyok kivétel. Vannak dolgok, élethelyzetek, melyeket nagyon nehezen engedek el. Ez mindenki életében más, és mindenki másként éli meg. Van, aki dühhel, haraggal, őrjöngéssel, van, aki sírással, ami esetleg hosszú ideig önsajnálattal párosul, van, aki visszavonulással, esetleg hosszú ideig tartó „befordulással”, aminek depresszió, esetleg öngyilkossági kísérlet a vége. Aztán van, aki hisztérikus nevetéssel, dacos szembefordulással a Sorssal. … és van, aki elkezdi végiggondolni – esetleg leírni -, hogy miért is jutott ide, milyen hibákat követett el vagy mit nem vett figyelembe, amit látnia kellett volna. Aki ez utóbbit teszi, előbb utóbb rájön, hogy valójában nem is igazán tehet a dolgokról, csak egyszerűen meg kellett tanulnia valamit és ennek a tanulási folyamatnak a végére ért. Ezután pedig az a „feladata”, hogy a megtanultakat alkalmazza az elkövetkezendő feladatok megoldása közben. Pillanatnyilag épp agonizálok. Akár megmarad az élőhelyem (lakás), akár elveszítem – mindenképpen egy komoly újrakezdést kell megélnem. Még nem döntöttem: Esztergom, a jelenlegi élőhelyem és a lakásom helye vagy Budapest, ahol születtem. Mindkét erő-mező igen nagy hatással van rám – húzó vagy marasztaló erő képében. Mindkét várostól rengeteget kaptam és kapok folyamatosan. Sajnos most úgy érzem, hogy egyiknek sem tudom még a töredékét sem visszaadni annak, amit kaptam és kapok tőlük. A helyzetet még nehezíti, hogy a két város is valójában harcban áll egymással. Úgy érzem, számomra – A Kispados számára - az a legjobb, ha rábízom magam a Sorsra és majd, amikor „beindul”, akkor elfogadással a szívemben elindulok azon az úton, amit diktál.

2012. szeptember 17., hétfő

A Kispados

Nemrégiben készült rólam egy fotó. Első ránézésre hihetetlenül tetszett. Akkor még csak az érzés jelent meg bennem. Most tudatosult igazán, hogy ez „A Kispados”, ami az én önvalóm valódi meghatározása. Mi is a feladata A Kispadosnak? Az, hogy egy csapat tagja legyen, eddze önmagát és részt vegyen a csapat edzésében is. Segítse azoknak a felkészítését, akik időlegesen vagy hosszú távon a rivaldafénybe kell hogy kerüljenek a későbbiek folyamán. Igyekezzen olyan trükköket kieszelni, amivel olyan helyzetekre is fel tudja készíteni a későbbi Szereplőket, melyekre az Edzőnek nincs rálátása, hisz más szemszögből figyeli a dolgokat, mint A Kispados. Gyakran van olyan helyzet, melyre csak egy háttér szereplő tud bennünket felkészíteni – akár tudatosul bennünk ez, akár nem. A Kispados szemszögéből ez már lényegtelen. Számára az a lényeg, hogy ott legyen, ahol kell, azt tegye, amit kell és utána végignézze a történéseket.

2012. június 5., kedd

Orbán Viktor rajza

Ezt írtam az „Uránusz Magyarország egén” című írásomban pár hónappal ezelőtt: „Ha ez az előrejelzés egyetlen emberé lenne, akkor azt javasolnám neki, hogy minél hamarabb kezdjen el egy festés-terápiát, ahol „kidolgozhatja” magából azokat a hatalmas pusztító erőket, amiket eddig engedett felhalmozódni magában.” Most pedig itt van Orbán Viktor rajza. Gondolom, nem olvasta a fent említett blog bejegyzésemet, ám a tudatalattija így is beműködött. http://www.origo.hu/galleries/itthon/nagykep.html?pic=http://static1.origos.hu/i/1206/20120604-orszaggyules-parlament-plenaris-ules-orban3.jpg A kép felső alakzata az 0,1%-ról szól, mely elérhetetlen, hisz nincs közvetlen kapcsolata az alsó alakzattal, a Földdel. Sajnos a Föld ábráján látszik, hogy pillanatnyilag „kidurrant”, elveszítette gömbölyű formáját és félelmetesen rengő mozgást végez, mely így még lehetetlenebbé teszi a kívánt cél összekapcsolását vele. Sőt, értelmetlen is volna a valódi kapcsolódás, hisz ott „fent” talán nagyobb a biztonság, mint a rengő Földön. A felső, űrhajó vagy léghajószerű szerkezet bal felső ívén a szögletes részek olyan napelemek, melyek időlegesen képesek a levegőben tartani a szerkezetet, de szükség van a szivarszerű „torpedóra” is, melyből most még hiányzik az orr rész, mely, ha beszerelésre kerül, akkor romboló fegyverré válhat. Egyenlőre „csak” az energiát szolgáltatja a repülő járműnek és most még kapcsolatban van a napelemekkel is. A jármű alsó részén az áthúzott szövegek a „szemetet” képviselik, melyek csak fölösleges súlyt jelentenek, ki kéne dobni őket, hogy a jármű tovább maradhasson a levegőben, esetleg addig, amíg a Föld regenerálja magát. Sajnos az is látszik, hogy ha ezt a szemetet kidobják, akkor épp a Földre fog hullani, még nagyobb rengéseket okozva és még jobban késleltetve a regenerációt. Talán a megoldást az jelentené, ha a „szemetet” átvinné a „torpedóra”, beszerelné a gyújtó szerkezetet és „kilőné az űrbe” – áldást és átalakítást kérve kísérőként. Ezzel persze kockáztatná, hogy, ha a napelemek nem működnek megfelelően, akkor a jármű lezuhan a rengő Földre. Sajnos, ha süllyedni kezd a „szemét” miatt a léghajó, akkor ezt be kell vállalni és az utolsó – napelemek által készített - energiával le kell tenni a Földre, így be kell vállalni a rengést. Lefordítva: Orbán Viktor látja, érzi, hogy mit kellene tenni, de most még sokminden megköti, és nem tud cselekedni. Tudja, hogy a földrengés átélése elkerülhetetlen, de keresi a csillapítás lehetőségeit. Bízom benne, hogy ez a keresés nem lesz túl hosszú és csak addig fog tartani, amíg az alapos elemzés, értékelés, helyzetfelismerés meg nem történik. Utána azonnal cselekednie kell, különben mindannyian elpusztulunk, hisz „Egy hajóban evezünk” és nincs hova „kiugrani” az esetlegesen süllyedni készülő hajóból.

2012. április 4., szerda

Uránusz Magyarország egén 5. Schmidt Pál lemondásának időpontjához

Álom
- Mi lenne, ha Schmidt Pál bejelentené, hogy nem kíván pereskedni az újságírókkal, akik – teljesen jogosan – feltártak egy olyan fonák helyzetet Magyarországon, mely jogosulatlanul ad előnyöket olyan embereknek, akik más területen ugyan bizonyítottak, de azon a területen, ahol a doktorit kapják, nem?
- Mi lenne, ha Schmidt Pál most inkább minden energiáját (ha valóban akarja, akkor van benne) arra használná, hogy bizonyítson?
- Mi lenne, ha a kormány leülne az ellenzékkel egy asztalhoz és meghallgatná, hogy ők – felelősségteljesen – kit javasolnak a köztársasági elnöki pozícióba, majd felhívná az újságírókat, hogy keressenek olyan bizonyítékot ellenvéleményüknek, mely megtámadhatatlan, mint a lemondott elnök esetében?
- Mi lenne, ha az ellenzéki és hatalmon lévő pártok 2-2 jelöltet állítanának az újságírók elé megmérettetésre?
- Mi lenne, ha a pártok jelöltjei maguk hoznák nyilvánosságra, hogy mit hibáztak eddigi életükben, mely esetlegesen akadálya lehetne köztársasági elnöki posztjuknak? Ezzel sok munkától kímélnék meg az újságírókat, mely energiát a feltárásra fordíthatnának és esetleg az adott jelöltek megbocsátást, felmentést nyernének, így esélyt adva számukra, hogy versenyben maradjanak az elnöki poszt elnyerésében és végre Magyarország élén olyan elnök lenne, akit mindenki elfogad.
- Mi lenne, ha mindez megtörténne és a lakosság valódi feladatának tartaná, hogy ne hallgassa el az igazságot és utána kövesse az elnököt, akit mindenki elfogad.

Ismerve a magyar újságírók szimatát, alaposságát, energiáját, harciasságát bizonyára 2 héten belül meglenne a megfelelő ember.

2012. március 29., csütörtök

Milyen jövő vár a gyermekekre ilyen „nevelők” hatására?

Ez kicsit durva.
Éjszaka, munka, rövid szünet, egyik kolléganő elmeséli legutóbbi problémáját:

Lánya épp, hogy elmúlt 14 éves. Kollégiumban tanul – nyilván kényszerűségből. Mostanáig (már eltelt jóval több, mint fél év) nem érezte jól magát, még az iskolát is ott akarta hagyni.
Aztán egyszercsak változás történt: jól érzi magát, barátokat szerzett, nincsenek frusztrációk, jól tanul, „szinte” minden rendben.

Aztán jön egy kétségbeesett üzenet tőle, majd röviddel utána az igazgatónő „figyelmeztetése” a szülő felé, miszerint gyermeke „tiszteletlenül viselkedett vele”!

Esemény: Gyermekek a kollégiumi szobájukban. Belép az igazgatónő. Ekkor a kislány szellent egy „komolyat”. Az igazgatónő lehordja a sárga földig és tiszteletlenséggel vádolja, majd kilátásba helyezi, hogy ír az anyukájának.

Elszomorít!!!
Hogy mi? Nem az igazgatónő viselkedése, hisz ez szíve-joga. Ha nem bírja az emberi test „megnyilvánulásait”, akkor az az ő problémája.
Az szomorít el teljes mértékben, hogy egy ilyen ember hogyan kerülhetett igazgatói felelősség vállalás közvetlen közelébe – mégpedig gyermekekkel kapcsolatban.
A másik, ami elszomorít, hogy mit tanítanak a jövendő nemzedék tanítóinak, nevelőinek, ha még azt sem tanítják meg, hogy mekkora frusztrációt okozhat, ha a gyermeket megszégyenítik egy olyan testi funkciója miatt, amiről valójában nem tehet, hisz velejárója az emberi létnek. Ráadásul a gyermek ezen cselekvést nem az osztályteremben, nem az iskola folyosóján végezte, hanem egy olyan helyen, amit ideiglenes otthonának (magán szférájának) tekint – végre.

Ez a nő bizonyára nincs tisztában azzal, hogy milyen végzetes következményei lehetnek az „elfojtásoknak” – vajon mit tanítottak neki pszichológiából? Milyen felelősséget tud vállalni az állam, ha a gyermekek nevelését sem tudja megfelelő emberekre bízni, megfelelő képzéssel, és megfelelő kiszűréssel, mellyel megakadályozhatnák az ilyen típusú emberek hatalmi pozícióba jutását?

Az anyuka reakciója „Hál’Istennek” viszonylag megfelelő volt. Igyekezett megnyugtatni lányát, hogy inkább ez, mint a mentő és kórház.
Azt nem tudom, hogy az igazgató nőnek mit válaszolt. Ám bízom benne, hogy ebben a kislányban nem keletkezett most egy olyan komoly probléma, ami rányomhatja az egész életére a bélyeget – és esetleg az élet feladását is behozhatja számára.