2015. június 27., szombat

Szaturnusz újra a Skorpióban, Mars belépett a Rákba

Én balga, már azt hittem, mindent meg tudok oldani - akár fizikai, akár lelki síkon. Tévedtem! Belementem egy olyan "kapcsolatba", ami ugyan plátói szinten maradt, de mégis engedtem, hogy elveim ellenére elragadjanak az érzelmek és hagytam, hogy a rózsaszín köd beborítson. Az elveink, ha számunkra eddig beváltak, korlátoznak ugyan bennünket, de meg is védenek a fölösleges energia pazarlástól és a szükségtelen fájdalmaktól. Ezzel a dologgal kapcsolatos elveim, melyeket nem vettem figyelembe: - Csak nálam idősebb férfi jöhet szóba, mint lehetséges partner. - Nem keverem a kapcsolati rendszereket, vagyis, ha valaki munkahelyi kapcsolatként lépett be az életembe, akkor ez megmarad ezen a szinten életünk végéig. De... olyan jó volt várni, hogy jön ... és jött ... minden egyes alkalommal, amikor a műszakbeosztásunk egybeesett. Ez az örömteli várakozás sok nehézségen, fizikai fájdalmon átsegített, ami a munkám velejárója. Röpke találkozásaink alatt szinte izzott a levegő körülöttünk. Aztán bejött számára élete nagy lehetősége, amit nem hagyhat ki az ember csak úgy, és leszámolt. Az utolsó munkanapján is jött és megjegyezte, hogy most már nem egy helyen fogunk dolgozni, esetleg változtathatnék a kőkemény elveimen. Én nemet mondtam, de elkövettem azt a hibát, hogy adtam neki egy névjegykártyát a telefonommal és e-mail címemmel. Döbbenten látta a kártyán, hogy "asztrológus terapeuta" és kisfiúsan félszeg mosollyal megkérdezte: "Akkor Te látod, hogy mennyire odavagyok érted?" Ez kijózanított némiképp és kicsit határozottabban mondtam, hogy az elveimen nem változtatok és sok sikert kívánok neki az életben. A névjegykártyán szereplő elérhetőségeket pedig csak akkor használja, ha valami nagy baj éri, amit nem tud megoldani. Aztán következő nap, mivel szabadnapos voltam, elintéztem néhány határidős fizetnivalót, bevásároltam némi főznivalót, de aznap csak pihentem és csináltam egy NLP-s "Elválasztó gyakorlatot". Éreztem ugyan, hogy érzelmileg túlságosan is érintett vagyok, jobb lenne kísérővel megcsinálni a kezelést, de nem hívtam fel a reikis barátnőmet, hogy jöjjön és segítsen. Dőre módon azt hittem, mindent meg tudok oldani egyedül. A kezelésbe a végén bele is aludtam, ami figyelmeztető jel lett volna, ha nem vagyok oly elbizakodott. Másnap megfőztem a spenótot, amit nagyon szeretek. Itt is jött egy "jel" - az első tojás, amit beleütöttem volna, záp volt. Idejét sem tudom, hány évtizeddel ezelőtt találkoztam utoljára romlott tojással. Még jó, hogy bevett gyakorlatom, hogy mindig egy kistányérba ütöm a tojást először, csak utána öntöm az ételbe. Ennek azért van jelentősége, mert pár nappal később igencsak komoly problémát okozott a spenót. 3 nap múlva (vagyis tegnap), a második munkanapom reggelén, amikor hazajöttem melóból megettem a maradék spenótot - pedig eszembe jutott, hogy nem kéne, inkább dobjam ki, hisz valószínűleg beindultak már benne olyan folyamatok, mik nem tesznek jót a gyomromnak. De nem! Úgy döntöttem, megeszem. Délben óriási hascsikarásra ébredtem, rohanás a WC-re, majd félóránként ez ismétlődött. Ugyan megpróbáltam elkészülni a munkába indulásra, de végül be kellett látnom, hogy ez nem fog menni. Küldtem egy SMS-t a főnökömnek, hogy nem tudok menni ma dolgozni - és persze borzasztóan szégyelltem magam, hisz mindig arról papolok mindenkinek, hogy igyekezzen lelki úton megoldani a problémáit, hogy ne terelődhessen testi szintre, és akkor jön ez a hasmenés, ami megmutatja, hogy én sem tudok mindent megoldani lelki szinten. Mindenesetre az "Elválasztó gyakorlatot" megismételtem, egy komolyabb rákészüléssel - valószínűleg nagyobb sikerrel. Bár ma hajnalban még volt némi gondom, de azóta nem gyötört a hasmenés, és remélem, hogy a mai túl-műszakot képes leszek teljesíteni, hogy azért akkora pénzveszteség ne érjen. A tanulságot levontam: Bármilyen kemény elvek szerint is élem az életem, ezek rám vannak szabva és jobban járok, ha betartom, még akkor is, ha ezzel fájdalmas helyzeteket kell megélnem. Gondolom, ennek a hasmenésnek lesz némi "utóélete" - nem csak pénzügyileg, hanem kényszerű magyarázkodásokban is - de legalább megértettem, és vállalom, hogy emberből vagyok és hibázhatok, hisz így vagyok "teljes".

2015. április 21., kedd

Eutanázia

Már napok óta foglalkoztat ez a kérdés, de eddig nem állt össze - talán most meg tudom fogalmazni. Asztrológusoknak esetleg érdekes lehet: 2015.04.18.04:00 Esztergom az időpont, amikor bevillant. Épp készülődtem dolgozni, vagyis nem igazán "helyes" indítása egy munkanapnak, de annyira feszült bennem a téma, hogy még munka közben is sokszor eszembe jutott. Az indító gondolat apukám halála volt, majd szinte azonnal beugrott Jack London: Északi Odüsszeia című kötete, melyben van egy novella, ami arról szól, hogy régen, a hideg téli világban, ha a legidősebb családtag már nem tudott "hasznos" tagja lenni a közösségnek, akkor csináltak neki egy "búcsú vacsorát", majd valamicske élelemmel felszerelkezve elindult utolsó útjára, melynek végén vagy a fagy vagy a farkasok "teljesítették" be a Sorsot. A novellában a farkasok voltak a "végrehajtók", ami igencsak a fájdalmasabbik "megoldás". Ezután ugrott be az eutanázia. Miért is nem engedélyezik Magyarországon? Apukám rákos volt. Az erőteljes, mindenre képes férfi-ember kb. 20 kg-ra lefogyott, de a feje, a gondolatai tiszták voltak. Hihetetlen fájdalmakkal küszködött, vágyta a halált, de a teste még ragaszkodott az élethez. Az utolsó időben minden nap legalább 1 órát beszélgettünk, rendbe hoztuk a "nagy" kérdéseket, melyek feszültek közöttünk. Egyik nap azzal fogadott, hogy segítsek neki meghalni, mert már nem bírja a fájdalmakat elviselni (óránként vehetett be egy tablettát, de volt, hogy nem bírta ki az egy óra leteltét és hamarabb kikönyörögte anyukámtól.Persze az orvos csak annyit írhatott fel, ami az adott időre elég volt és csak akkor, amikor már néhány tabletta volt, így, ha hamarabb vette be, akkor későbbre nem maradt.). Ebbe a mondatba szinte belehaltam. Pár másodperc múlva azt válaszoltam neki, hogy nagyon szeretem, és szenvedek attól, hogy őt szenvedni látom, de ekkora felelősséget, ekkora terhet nem vállalhatok még érte sem, hisz van akkora teher a vállamon, melynek cipelése nagyon nehéz, ehhez még vállalni nem tudok. Ez a találkozó rövid lett. Másnap apukám bocsánatot kért, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jutott. Pár nap múlva meghalt, arcán ellazulás, a megnyugvás boldog érzésének mosolyával lépte át a "küszöböt". Én csak később értem oda, anyukám és húgom voltak ott, amikor lelke végre kiszabadult a testéből. Hányan lehetnek hazánkban olyanok, akiknek ezt kellett megélniük egy szeretett lénnyel kapcsolatban, hogy nemet kellett mondaniuk neki, amikor már másra nem vágyott, mint e földi lét elhagyására? Mennyivel könnyebb és humánusabb lenne, ha megadnák hivatalosan a lehetőséget az elviselhetetlen fájdalommal küzdő haldoklóknak, hogy véget vessenek - fájdalommentesen - az életüknek? Ha lenne népszavazás és igennel voksolnék az eutanáziára.