2015. április 21., kedd

Eutanázia

Már napok óta foglalkoztat ez a kérdés, de eddig nem állt össze - talán most meg tudom fogalmazni. Asztrológusoknak esetleg érdekes lehet: 2015.04.18.04:00 Esztergom az időpont, amikor bevillant. Épp készülődtem dolgozni, vagyis nem igazán "helyes" indítása egy munkanapnak, de annyira feszült bennem a téma, hogy még munka közben is sokszor eszembe jutott. Az indító gondolat apukám halála volt, majd szinte azonnal beugrott Jack London: Északi Odüsszeia című kötete, melyben van egy novella, ami arról szól, hogy régen, a hideg téli világban, ha a legidősebb családtag már nem tudott "hasznos" tagja lenni a közösségnek, akkor csináltak neki egy "búcsú vacsorát", majd valamicske élelemmel felszerelkezve elindult utolsó útjára, melynek végén vagy a fagy vagy a farkasok "teljesítették" be a Sorsot. A novellában a farkasok voltak a "végrehajtók", ami igencsak a fájdalmasabbik "megoldás". Ezután ugrott be az eutanázia. Miért is nem engedélyezik Magyarországon? Apukám rákos volt. Az erőteljes, mindenre képes férfi-ember kb. 20 kg-ra lefogyott, de a feje, a gondolatai tiszták voltak. Hihetetlen fájdalmakkal küszködött, vágyta a halált, de a teste még ragaszkodott az élethez. Az utolsó időben minden nap legalább 1 órát beszélgettünk, rendbe hoztuk a "nagy" kérdéseket, melyek feszültek közöttünk. Egyik nap azzal fogadott, hogy segítsek neki meghalni, mert már nem bírja a fájdalmakat elviselni (óránként vehetett be egy tablettát, de volt, hogy nem bírta ki az egy óra leteltét és hamarabb kikönyörögte anyukámtól.Persze az orvos csak annyit írhatott fel, ami az adott időre elég volt és csak akkor, amikor már néhány tabletta volt, így, ha hamarabb vette be, akkor későbbre nem maradt.). Ebbe a mondatba szinte belehaltam. Pár másodperc múlva azt válaszoltam neki, hogy nagyon szeretem, és szenvedek attól, hogy őt szenvedni látom, de ekkora felelősséget, ekkora terhet nem vállalhatok még érte sem, hisz van akkora teher a vállamon, melynek cipelése nagyon nehéz, ehhez még vállalni nem tudok. Ez a találkozó rövid lett. Másnap apukám bocsánatot kért, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jutott. Pár nap múlva meghalt, arcán ellazulás, a megnyugvás boldog érzésének mosolyával lépte át a "küszöböt". Én csak később értem oda, anyukám és húgom voltak ott, amikor lelke végre kiszabadult a testéből. Hányan lehetnek hazánkban olyanok, akiknek ezt kellett megélniük egy szeretett lénnyel kapcsolatban, hogy nemet kellett mondaniuk neki, amikor már másra nem vágyott, mint e földi lét elhagyására? Mennyivel könnyebb és humánusabb lenne, ha megadnák hivatalosan a lehetőséget az elviselhetetlen fájdalommal küzdő haldoklóknak, hogy véget vessenek - fájdalommentesen - az életüknek? Ha lenne népszavazás és igennel voksolnék az eutanáziára.